Drognapló

Szóval az volt, hogy amikor 98-ban bejött az a drogtörvény, "Európa legszigorúbb drogtörvénye", egy darabig nem szívtunk füvet nyilvános helyen, meg eltűnt néhány díler az utcáról aki nagyon nyíltan árult, de ez hamar lecsengett, árnyékba vonultak ők is, mi is. Még jó is volt úgy felhajtani a zöldet, a papírt, meg a többi cuccot, nagyobb illegál, nagyobb fless, gerillák vagyunk, tesóm. Aztán az egész társaság átcsúszott a heroinra.

"A kábítószerezés nem betegség, hanem döntés, ugyanolyan döntés, mint az, hogy valaki kilép egy robogó kocsi elé. Ezt sem betegségnek neveznénk, hanem a józan ítélőképesség hiányának", mondja Philip K. Dick, az egyik legnagyobb XX. századi amerikai író (maga is anyagos) a Kamera által homályosan utószavában. Egyik legjobb spanomat 2001-ben csukták le, mert Európa legkeményebb drogtörvénye ide vagy oda, nem rettentett el minket a dolog, röhögtünk rajta, és a srác vitte az egész társaságot magával, vagy a társaság őt, ki emlékszik már, én sokáig hezitáltam, hogy ez azért durva, na nem a drogtörvény, hanem mert a franc akarja szurkálni magát, az amfetamin se jött be cöpivel. Dehát fiatal voltam és bevállalós, ki ha én nem, ugyebár. Aztán megkéseltek hárman egy taxis gyereket. Én nem voltam ott, mert öntudatlanul feküdtem épp máshol. A spanom leülte amit le kell. Nem tudom milyen drogtörvény volt hatályban amikor kijött, biztos valami jó szigorú, de mivel jó cuccot lehetett kapni, utána ott folytatta ahol abbahagytuk.

a legelején, de rég volt
jó lett volna, ha nincs para abból, hol szívunk be
jó lett volna, amikor már csak fűvel tudtam elaludni
(éreztem hogy ez gáz 16 évesen)
valakivel beszélni erről
igen, szívok, mert jól esik, és?
csak hallgass meg, nem kell a tanácsod, azmeg bazmeg hogy dokihoz küldj, pláne
később már
jó lett volna ha nincs para abból, hogyha mentőt hívunk előbb jönnek a kékek mint a segítség
meg ha a cefi akkor hív tüsihez, mikor túlvágja magát és nem hagyja ott, akkor nem fullad meg
a másik meg
nem esik autó alá nem töri össze magát nem csúszik rá mégjobban a szégyentől
nem szárad ki negyedik nap a spuritól nem marad rajta a tripen nem vágja túl magát barnával
nem hal bele mint többszáz másik
ők a gyerekeitek ti ökrök
fogalmatok sincs mit művelnek
jó lett volna ha van Naloxon és nem sósvízzel kell kísérletezni
jó lett volna ha van tűcsere a deákon és nem lesz mind az ötven ember Hepa C-s aki a foglaltban lakik

mondjuk nyilván az lett volna a legjobb, ha ki sem lépünk a robogó autó elé.

De kiléptünk. Pillatnyilag jó ötletnek tűnt anyagozni. Vagy

az iskolátok miatt, mert unalmas volt és érdektelen és rosszul voltunk már a gondolatától is
a szüleink miatt, az emberek miatt, a felnőttek miatt, amit a tévében láttunk ahogy ömlött az arcunkba a hazugságotok, azért.
mert mondhattok akármit, kamuztok mind
képmutatóak vagytok mind, hát hülyének néztek
mert egy szavatokat se lehet elhinni, mert nevetségesek a törvényeitek
hazudtok már azzal is ahogy kérdeztek, azért.
csont részegen hőbörőgsz minden este és csalod a gádzsid, engem meg lecsuknál egy spangliért
hát ki vagy te, ember?!

Azért kellett drogoznunk, mert boldogok akartunk lenni.

mert a világotok nem ad örömet, nem ad semmit, mert kevés, hazug és mocskos
de nyugodjál le
én se vagyok jobb
drogos vagyok
egy takonygerincű patkány
dobjál le a Taigetoszról, tesóm
ha ettől kerekebb lesz az a menőmanó világod, jó?

Rendőrpara

Kilencvennyolc után hordtam tovább a kenderleveles pólókat, meg a vak nem látta hogy anyagos vagyok, rá is játszottam, kapjátok be mind, de leszarták, akin látszik hogy anyagos, azt nem üldözik. Akkor éreztem először a láthatatlan szolidaritást az utcai rendőrök meg a drogosok között, hogy akármilyen törvény van, te is utcán vagy, én is, max megverünk ha nagyon arcoskodsz meg játszod az agyad, de amúgy hagyunk a rákba, csak felesleges adminisztráció lennél. Kivéve amikor kellesz a statisztikához. Akkor beviszünk, dehát max 72 óra, féllábon kíbírod tesóm. Élni és élni hagyni.

Amúgy mint mindenhol, itt is a kommunikáció számít. G. mesélte nemrég amikor összefutottunk (ez már azután volt, hogy kikapták a fél tüdejét, mert amire tizenhárom év heroin nem volt képes, azt négy hónap kristály meg mdpv meg funky meg ki tudja milyen fantázianevű dizájnerdrog simán lerendezte az immunrendszerében), szóval ő mondta, hogy a fiatal rendőrök mégjobb fejek, múltkor éjszaka igazoltatták, gyanúsan kóválygott éjszaka az utcán és rugdosta a kirakatokat. Iratok semmi, de volt nála vagy húsz fecsi, meg kicsit meg volt rogyva.

"Magának nagyon tág a pupillája. Nem heroinozik véletlenül?"
"Áhááá, ez nem az a történet, az a szűk pupilla, uram, de heroin már nincs is az utcán".G. elkezdte őket kioktatni a MDPV-ről, de aztán észbe kapott, hogy már az is illegális, és alázatosabb lett, kedves és őszinte, elmondta, hogy igen, ez van, anyagos és rehabra készül, de valahogy mindig akad fontosabb dolga, ez egy ilyen sztori, mindig van fontosabb, de nem tud mit csinálni, gyenge és gyarló ember, vigyék be ha akarják, úgy sincs semmi dolga. Mondta, hogy a rendőrök megértették, még a steril cöpiket is visszaadták, megkérdezték ne hívjanak e hozzá mentőt, jól van-e, aztán mentek a dolgukra.

Anno alapvetően velem is jófejek voltak, ha nem arcoskodtam és nem háborodtam fel, és nem az egyenruhával kommunikáltam, már amennyire tudtam, hanem az emberrel. Jópárszor kaptam persze, de ügyet akkor se csináltak belőle amikor tele volt cuccal a lakás és a pecómból vittek el, igaz, az már a 8ban volt, vagy amikor a muteromékhoz akartam csontkészen bejutni, és rámhívták a jardot, kijöttek, levittek, megmotoztak, elvették amit el kell, kaptam két sallert, aztán hagytak a francba. Nemtudom milyen drogtörvény volt hatályban, sőt, így most hirtelen azt sem melyik évben történt. A végén az is előfordult amikor megkérdezték, hogy mégis mit dekkolok a bolt mellett magamban beszélve, és elmondtam hogy drogfüggő vagyok és éhes, a rendőr vett nekem az éjjelnapaliban két croissant. Élni és élni hagyni, az utcán azért jóreszt ez ment, a törvényektől függetlenül.

Irány a Vasbörtön?

Két és fél éve vagyok tiszta. Nem sok. Tizenhat év drogos működés után szinte semmi. Írtam a sztoriról egy könyvet, persze nemcsak az eseményeket sorjázva, hanem úgy, hogy azért megcsavarja az olvasót (ez az irodalom, tesóm) de nem lettem a téma szakértője. Sőt, irigylem azokat, akik drogfronton (is) a Biztos Tudás birtokában vannak. Megtisztelő, hogy véleménycikket kértek tőlem, de én nem vagyok annyira okos, hogy tudjam, kinek mi lenne a jó. Mi lenne a jó az útkereső kamaszoknak, a szociális drogfogyasztóknak, a dzsankiknak, az alkoholistáknak, a döntéshozóknak, a szervezeteknek, a költségvetésnek, a Világmindenségnek, meg a Mindennek. Nekem elég ha önmagamért, a gondolataimért, a szavaimért, a tetteimért tudom vállalni a felelősséget.

A drogrehabon megtértem, és hívő keresztényként azt gondolom, hogy Isten nem a jelenleg hatályos Btk szerint fogja mérlegre tenni az embereket. Köztük engem sem. Mert nem a Büntetőtörvénykönyv által van üdvösségem, hanem kegyelemből, hit által. Egy nem hívő számára lefordítva: van egy olyan dolog az értékrendem és az életem középpontjában, amit semmi emberi okoskodás nem írhat felül. Legyen az a régi spannom aki lengeti a designermotyót, hogy hússzor erősebb flesse van mint a heroinnak, vagy legyen az bármilyen, az én érdekemben összerakott paragrafus, ami börtönnel fenyeget, ha átmegyek a piros lámpán.

Hoztam rossz döntéseket anno, lettek következményei. Hoztam jó döntéseket, annak is. Ha anyagozni akarnék, akkoris megtalálnám a vonalat, ha halálbüntetés járna érte. Most meg, hogy nem akarok anyagozni, felőlem adhatnák ingyen is. Én azt tanultam a drogrehabon, hogy a döntéseimért, és a saját életemért én felelek. Nem a Büntetőtörvénykönyv, nem valamelyik széptekintetű politikus, nem a civil szervezetek, nem az egyház, nem a mentorom, megcsak nem is az Isten. Egyedül én.

Tiszta ciki, de ez van.

Fotók: a szerző felvételei 2012 májusából

(Hálás köszönet Puskár Krisztánnak, az origo szerkesztőjének, aki nélkül ez a szöveg nem született volna meg.)