HTML doboz

Friss topikok

  • András Horváth...: Olvastam az irasod teso. Nagy koponya vagy sok dolognak leirttad a lenyeget a mukodeset ennek a vi... (2015.09.13. 22:21) Kubiszyn Viktor: Szavak a színpadon

2012.12.11. 15:05 drognaplo

Kubiszyn Viktor: Szavak a színpadon

Címkék: szerzői

530486_388838721202767_174605764_n.jpg
Fotó: Jancsó Panka

 

Köszönöm, hogy itt lehetek.

Köszönöm, hogy egyáltalán lehetek, Uram.

 

Ahol az utca a folyóhoz ér, van egy hely, ahova lőni jártunk.

A tűcsere környékén ott a legnyugisabb. Balról bokrok, jobbról bokrok és egy szűk, ember- és kutyaszarral teli ösvény, ami egy falhoz vezet, és a folyó fodraihoz.

Amikor utoljára jártam ott, ugyanolyan volt, mint mindig. Használt fecsik, papír zsebkendők, pléhdobozok, gumidarabok, meg mindenféle szemét, ami belőlünk esett ki nap, mint nap.

Akkor ott volt egy srác is, arccal a földnek.

Belérúgtam, nem mozdult.

Ismerős volt a ruhája, tuti láttam már, talán ismertem is. Talán együtt húztunk le valakit. Talán ő húzott le engem. Talán én őt. Fekete kapucni borult fejére, a feje meg a földet csókolta, valami szakadt farmert láttam még, amiből kikandikált a lábszára. Ismerős volt.

Lezuhantam mellé, háttal a falnak dőltem.

Megfogtam a lábát. Hideg volt és merev.

Én is hideg voltam és merev. Megcsináltam a motyót és elintéztem, amiért jöttem.

Átfutott rajtam, megfordítsam e a földre borult kollegát, és megnézzem ki is az, aztán mégse tettem.

Ismerem.

És nem akarom látni.

Halott és hideg.

Kikóvályogtam egy padra sztondulni és nézni az embereket, ahogy láthatatlan egobuborékokba zárva pattannak ide-oda a téren.

Szerintem az a koma már nem élt.

Hideg volt. Hideg, mint én.

Ő ottmaradt. Máig érzem a tenyeremen a bőre hideg tapintását, ha akarom.

Ahol megfogtam.

De nem akarom.

Meg kellett volna fordítanom és ordítanom vele, hogy „te meg ezt hogy képzeled? Csak úgy kiszállsz? Mocskos rohadék kis narkós, hát ki vagy te”

De inkább húztam el a rákba sztondulni, és buborékembereket bámulni a téren.

Ahogy védi őket a szerepeikből, hazugságokból, túlélőgondolatokból és szerepmintákból összerakott buborékszerű bálvány, az ego, az egyéniség, a Nagy Én.

 

Van az az állapot, amikor már ötödik napja mész, és minden megváltozik körülötted, te is megváltozol, annyira, hogy fogalmad sincs ki vagy, hol vagy, miért vagy, kilépsz az időből, a nappalok és az éjszakák és a hetek és a hónapok összecsúsznak. Takarót lopsz egy kiülős kávézó teraszáról, hogy ne fázz, mindent lopsz, ami szembejön, eladod a kínainak, az arabnak, a fuxos gádzsónak, tarhálsz, kannást iszol a hajlékonyakkal és mész, mész keresztül az utcákon de a Zónából nem lépsz ki, kilométereket teszel meg, és az agyadban végtelen lények és végtelen fények, a szervezeted nem reagál semmire, leüthetnek, beléd rúghatnak, leköphetnek és mész és nyomni akarsz és nyomni fogsz, bár fogalmad sincs hogyan, de mindig megoldod. És igen. A végén nyomsz. A végén mindig nyomsz. És kezdődik az egész elölről, és mész és mész és mész, és nyomni fogsz, tudod.

 

Álom volt, vagy valóság?

Néha arra ébredek, hogy a halál árnyékának salétromos völgyében jártam éjszaka, a bőrömön a hullák szaga, izzadok, remegek, és még sem örülök, amikor magamhoz térek.

 

Most ülök a színpadon és felolvasok.

Ez is átmeneti, mint minden, illékony, mint a pára, ami a frissen kifolyt agyvelő felett lebeg.

Puszta váz vagyok, amit Isten lehelete tart egyben.

 

 

Azt álmodtam, hogy leálltam. Azt álmodtam, hogy tiszta vagyok és épül újjá az életem. Azt álmodtam, hogy könyvet írtam. Azt álmodtam, hogy a homlokomra tetováltattam azt, hogy drogos vagyok, mint a Kiskopasz a horogkeresztet. Azt álmodtam tiszta vagyok. Most körülnézek, és azt látom, hogy már mindenki mással üti magát. Kristály, md, metadon, Bécsből hozott szuboxil amit kétszer kell kifőzni. Mintha állandó bad trippen lennének, plusz amfetaminpszichózis, plusz egy öthetes részegség sokszoros másnapjai.

Azt álmodtam velük vagyok.

mentünk anyagért előtte tűcsere

szellem vagyok velük rohanok együtt vagyunk

de mégsem nem vagyok itt

de nagyon is itt vagyok

azt se tudom mi ez a szar amit tolunk

helyettem tolnak és én nem tudom hol vagyok

a cöpi vagyok a vér vagyok a tű vagyok

a lopott nadrág vagyok a sebhely vagyok

megyek velük a Zónájuk beszív élvezem és rettegek és élvezem Uram bocsáss meg

beszúrják a bűneinket

a naplemente simogat

Budán tiszta tű és egymilis cöpi

a 13ban vitamin szűrő

megyünk,  megyünk útközben lesz víz van is

egy félig teli ásványvizes palack

a bokorból kikapja, legalább nem kell a pocsolyából felszívni, nincs is pocsolya

a Duna maradna

aztán az ember az Ember, ki van kapcsolva

"rátöröm az ajtót, bekopogok, várjatok meg"

rohanunk rohannak, kéne az Ideális Helyszín

óvodába nem mászok be tesó

meg vagy te őrülve

menjünk le a partra, ott nyugi van nyugi, nyugi, nyugi

nyugalom a parton és hullámok és naplemente és integető lányok

menetközben már elő a cöpit, a Fiú pörgeti miközben átvágunk az úton

mindig átvág az úton

a Duna parton kilépünk az időből kilépnek az időből

fehér limuzin megy el a hátam mögött

Duna part naplemente

plázacicák integetnek belőle csak engem látnak, vissza intek

a többiek lent szúrnak én émelygek itt fenn hányok köpködök sóvárgok

bekerázzák a bűneimet tesó

karba lábfejbe

neki kell érszorító, ott a cipőfűző

ő ki se főzi, hidegvízzel is adja, adja, adja

csak adja már

csak add már Istenem

szeretném megélni a feltámadást tesó

újra

újra,  újra, újra és újra.

 

Ülök a színpadon és felolvasok.

Időutazás. Szellemidézés. Bálványimádás. Egoszilánkokat szórok szanaszét. Álcázás és elrejtőzés. Megkötözöttség és szabadulás. Egy illúzióképet hallucinálok, ami engem hallucinál.

 

Voltam egy temetésen. Növénytestű, fémfejű szörnyek járkáltak ott és szemétből összetapasztott bábuk. Fecskendőfejű, doboztestű vérszívók bújtak elő a lerohadt falak repedéseiből.

Ez a Kivégzések Városa, haver.

Mr. H már csak új csodaszereket árul. Olcsóbb és veszélytelenebb, azt mondja. A Keletinél még van jó H-vitamin, látom az arcokon. Érezni az anyagosokat a közelben, nem az eldobált szemétből, nem a rejtőzködésből, hanem a mocskos utcai falakból, a betonból, a fák egészségtelen ágaiból, a rohadó pórusokból. A sejtekből párolgó hiány lecsapódik a város felületein és beterít mindent. Egyből megérzed az anyagos környékeket.

 

Bálványok rángatta marionettfigurák vesznek körül.

Évezredes minták újraformálva, Maszkok, szerepek, pózok, túlélési technikák.

Egoharcosok és egotripperek.

Én is egy vagyok közülük.

Az a bálványom, hogy nincs bálványom.

Az a drogom, hogy nem drogozok.

Az utcán megtanultam, hogyan kell hazudni, hogyan kell leolvasni az arcról az érzéseket, milyen az, amikor megpróbál megvezetni az ember, és milyen az, amikor önmagát vezeti meg.

Hova nyúl a kezével, hogyan rebben szempillája, és ami a legdurvább, hogy milyen a szaga.

Minek ide auralátás, meg hazugságvizsgáló, amikor rá van írva az emberre a sorsa, az összes kis bálványa, a szavaiból, a mozdulataiból összeáll a kép.

De miért kéne tükrözni minden fals szóra, minden hazug tekintetre, minden önigazoló mondatra?

Minek megrepeszteni az oly nagy gonddal és igyekezettel összegányolt egovakolatot az emberen, akin már nem is látszik, hogy kicsoda?

Minek?

Nem a rehabon vagyunk, tesóm.

Narkós vagyok.

Kárörvendő vagyok.

Gyenge vagyok, esendő, és erőtlen.

Halhatatlan lelkeket árulnak kilóra, pillanatnyi ego-tapaszokért, és én asszisztálok hozzá azzal, hogy félrenézek.

Emlékszem, milyen az, amikor a bálvány, az Ego nagyranőtt, alaktalan formája elé borultam le.

Embereket, kapcsolatokat, érzéseket áldoztam be neki

 

Mindennap meg kell térnem abból, hogy én vagyok a király.

Lufikirálynak lenni egyszerű.

De elég egy szúrás egy cöpiből, amiben valami barna lé van, vagy egy kés a lengőbordák közé, és a nagy, kerek lufi leereszt.

Hány srácot láttam rottyra menni, aki azt hitte ő a király.

Köztük magamat.

Az Énem lufija beterített.

Én. Én. Én. Én. Én.

Inkább egy vérfoltoktól rozsdás pillangókéssel vágd szét a hasfalam Uram, mint hogy újra ilyen luftballon legyek. Uram Jézus Krisztus megteszed, ha ilyen leszek, tudom.

Bízom benned.

Te állandóbb vagy, mint a márványba vésett szivárvány.

 

„Én vagyok” - mennyire fals, ha ember mondja.

Vagyok. Ebben benne van a voltam, a leszek, az idő és az időn kívüliség.

Én vagyok.

A Vagyok – Isten szava.

Én vagyok az út, az igazság és az élet” - mondja a megfeszített, darabokra szedett srác, aki megváltott engem is.

Csak te létezel Uram. Én, a képmásod, a bűnbeesett világ egyik szitába hulló porszeme, te kegyelmedből élek, hit által. Hiszek benned, reménykedem, hogy láthatlak színről-színre, és próbálok úgy szeretni, ahogy te szeretsz.

 

Ezt mondta a Golgotán szarrá alázott fiú: "Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézd, itt van vagy amott. Isten országa köztetek van."

 

Hol? Hol az Isten országa? Hol a megváltás?

 

Az üres pózok mögött? A vegyileg felturbózott érzelmek mögött?

Ahol a szorongás kezdődik, ahol a félelem és rettegés van, amit nem old semmi?

Ott kezdődik, ahol rémálomból ébredek? A halálod pillanatában?

Amikor darabokra törik az a vékony réteg, amit évezredeken át tapasztgattam nyállal, vérrel, spermával, hamis gondolatokkal és keményre száradt pózokkal?

Amikor porrá esik az EGOm bálványa?

 

Ahol az utca a folyóhoz ér, van egy hely, ahova lőni járnak.

Van, aki ott marad, arccal a földnek. Van, aki kivonszolja magát a térre, sztondul és csorog a nyála és bámulja a buborékegójukban ide-oda pattanó lényeket. Az embereket, ahogy védi őket a szerepekből, hazugságokból, gondolatokból és szerepmintákból összerakott buborékszerű bálvány, az ego, az egyéniség, a Nagy Én.

Hulladékvilág, hulladékbábokkal, amiben semmi sem állandó, ahol minden átmeneti, a kapcsolatok, az érzések, az esték, a reggelek, az élmények, azt illatok, a fájdalmak.

 

Négy éve voltam a helyen, ahol az utca a folyóhoz ér.

Tegnapelőtt még Prágában sétáltam, holnap már Szerbiában fogok, ha Te is úgy akarod Uram.

Most ülök a színpadon, Budapesten, és felolvasok.

Minden átmeneti, minden illúzió.

Csak te vagy állandó, Uram.

 

Kérlek, bocsáss meg nekünk a bálványaink miatt, hisz magunktól kicsik vagyunk és kevesek, és nem tudjuk, mit cselekszünk. Kérlek, adj erőt, hogy elengedjünk mindent, ami nem te vagy.

És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. 

Mert Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség. Mindörökké.

Ámen.

 

2012.11.21.

Budapest, Roham bár

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drognaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr254959895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

halor 2014.04.04. 16:28:03

Kérlek írd le nekem mire föl írod le azt a világot, amiből egy időre gyengeségből, vagy valami más okból kiírtad magad, mert nem bírtad, nem voltál elég erős hozzá, hogy csináld, teljes lényeddel. Viktor, azok a buborékemberek mind-mind egy olyan ember, akit más emberek szeretnek, akik megtalálják benne az értéket. Egyetlen olyan ember sem ment el még életedben melletted az utcán, akit ne szeretne egy másik ember. Kicsit mindenki titkolja az igaz énjét, valóban, és egy szerepjátékot játszik. Önvédelemből, hogy ne látsszon annyira sérülékenynek, mint amennyire valójában az. Ennek a játéknak ezek a szabályai. Játszol, vagy átmész egy másik pályára, arccal a bokorban fekvőket nézegetni, sztondulni, stb. A pap a templomban is ezt játssza, retorikát tanul évtizedeken át, hogy a bizniszét jobban el tudja adni a népeknek, ezen a táblán vannak az ő bábúi is.

András Horváth... 2015.09.13. 22:21:55

Olvastam az irasod teso. Nagy koponya vagy sok dolognak leirttad a lenyeget a mukodeset ennek a vilagnak. Mint sorstarsad teljesen vegigeltem az utadad. Ha lesz idom leirom majd en is a magamkis tortenetet. A buborek emberek pedig nemlatnak a buborekon kivul.csak nemertik hogy miert.ha nemvoltal a pokolban nemtudsz kulonbesget tenni ordog es angyal kozott. Mi drogosok igen. Ritkan meglatogat minket egy angyal es lehetoseget ad ra hogy elhagyjuk a poklot.