Drognapló

Nem a megszokott, hangsúlyozottan a szöveg felől érkező impulzusok formálják  a véleményem Kubiszyn Viktor Drognaplócímű könyvével kapcsolatban, igaz, maga a könyv sem egy szokványos kötet. (Egyáltalán  hova is lehetne besorolni: napló, memoár, esszékötet, dokumentumregény?) Sokkal inkább az határozza meg a szokatlan értelmezési utat, ahogy mások kérdéseket tesznek fel nekem a könyvvel kapcsolatban, amire persze aztán keresem magamban a legmegfelelőbb választ.

Például, hogy nem, nekem sem volt kapcsolatom soha kábítószerekkel, sőt, kis túlzással élve én vagyok az az olvasótípus, aki miatt érdemes volt a kötet végén egy kis szószedetben a  különféle szerekről néhány szót írni, valamint egy rövidke, a témába vágó szlengszótárt összeállítani. Nem, nem tudom, miben másfajta könyv ez, mint általában "a drogos könyvek", visszaemlékezések, mert ha jól rémlik, eddig nemigen olvastam más könyveket a témában. És végül, igen, szépirodalomként (is) olvasom a szöveget, ha nem láttam volna meg benne az effajta értelmezés lehetőségét, valószínűleg nem is vettem volna kézbe a könyvet.

Felmerülhet a kérdés, kinek is szól ez a könyv egyáltalán? Valószínűleg kevésbé azoknak, akik megjárták azt az utat, mint Kubiszyn Viktor (bár esetleg hasznos lehet nekik is, hogy valaki tud szavakat adni az élménynek), sokkal inkább nekünk, úgymond normális életűeknek, legyen valaki akár egy (csak) távolról rajongója a drogkultusznak, vagy a probléma (majdnem) teljes elutasítója, persze a köztes viszonyulási lehetőségeket sem feledve.

Kubiszyn Viktor könyve ugyanis görbe tükröt tart nekünk, kikezdi egyrészt a sztereotípiákat (pozitív vagy negatív megközelítésűeket egyaránt), másrészt pedig marginalizált szemszögéből éppen a normális élet normalitásának anomáliáira mutat rá, és arra késztet, hogy erről mi is sürgősen újragondoljunk néhány dolgot. 

Alapvetően egyszerű a könyv felépítése. Haladunk a gyerekkortól a jelenig, miközben nem csak egy összefüggő visszaemlékezéssel (ráadásul nemcsak a jelenből, hanem gyakran  korábbi állapotokból történő visszatekintéssel), de másféle szövegtípusokkal is találkozhatunk. Részletekkel a szakirodalomból, a drogterápiás otthon brosúráiból, esetleg Kubiszyn korábban megjelent Filmflesskönyv kötetéből. Vagy éppenséggel elolvashatjuk a rehabon írt "fázisváltási kérelmeit" is. Változnak tehát a nézőpontok, külső aspektusok ugyanúgy helyet kapnak, mint belsők, a szövegtípusok között ennek ellenére mégsem érződik disszonancia, ezek a részletek lágyan egymásba folynak, gyakran csak utólag konstatáljuk, hogy időközben változott a nézőpont.

Ugyanakkor ezek a nézőpontváltások, és azok módjai segítik leginkább az objektivitás illúziójának kialakulását az olvasóban (azért csak az illúziójának, mert hiszen teljes objektivitás nem lehetséges), sem az önfelmentés (nem én tehetek róla), sem az öntömjénezés (király csávó vagyok, mert drogoztam) csapdájába nem esik, kvázi tényként kezeli, hogy van ilyen, vannak emberek, akikkel ez megesik, akik függőkké válnak, és aztán ilyen és ilyen megoldásai lehetnek a történetnek. 

Ebben a tárgyilagosságban ott bukkan fel némi disszonancia, ahogy össze-összekoccan a kétfajta élet, a függő és a tiszta, ahogy Kubiszyn azt is elmondja, hogyan áll össze a világ, amikor valaki szerek hatása alatt él, mi a fontos, mi nem, bizonyos jelenségekről akkor hogyan gondolkozik, és elmondja azt is, hogy tisztán persze megint máshogyan áll össze a kép.

Az igazi feszültség azonban nem a saját életúton belül, hanem a saját és mások, a normálisok élete között jön létre. Kubiszyn úgy feszíti egymásnak a kettőt, hogy közben tulajdonképpen a hasonlóságokat mutatja fel.

"Egy kupac remegés vagyok" (108), írja többek között, amikor a függőség, a hiány állapotát idézi fel a Zónában (Budapest, nyolcker, Népszínház utca környéke)  eltöltött időről szóló  viszonylag rövid, de nagyon erőteljes fejezetben. Amilyen távoli is valójában az az állapot a normális, hétköznapi élettől, ugyanolyan közel is kerül hozzá egy pillanat alatt. Hisz mit tesz egy totálisan a szerek fogságába jutott, szétcsúszott ember? Hazudik, lop, csal, átvág, elárul, kihasznál másokat, csak azért, hogy pénzhez, és ezáltal anyaghoz jusson. És mit csinálnak az emberek, mit csinálunk mi a Zónán túli világban? Hazudunk, lopunk, csalunk, átvágunk, elárulunk, kihasználunk másokat, hogy nekünk jó legyen. Ám mindezt képmutató, álságos módon, maszkjaink mögé bújva (Hamvas Béla Karneválja nem egyszer megidéződik  a könyvben), szerepeinkbe, pózainkba ragadva.

Kubiszyn azt írja, nem az  a kérdés, hogy miért lesz valaki narkós, hanem, hogy miért nem lesz az mindenki, s  felveti azt az értelmezési lehetőséget is, hogy a drogfüggők a társadalom, a normális élet hamisságának tünetei tulajdonképpen. Ebből a szempontból pedig az egy kupac remegés akár az elvárásoktól megszabadult, szerepeiből teljesen kivetkőzött embert is jelentheti, ami viszont  mégsem ember már, csak egy kupac remegés. Valóban, abból a szempontból ideális állapot, hogy nincsenek végre elvárások, nincsen megjátszás,  álságosság, nincsenek konfliktusok, nincsen disszonancia a belső énkép és a külvilág között, nincsen semmi. "Végre. A kettős életemből egy lett. Végre otthon érzem magam. Pár hónap után már teljesen mindegy, ki voltam." (107) – szólt az érv egykor a Zóna mellett.

De a totális semmi mégsem lehet életmód. Az ember mégiscsak szerepei fogságában, a különféle elvárások hálójában létezik. És persze ebbe bele van kódolva a tragédia lehetősége is, hogy aki egyszer már a másik utat választotta, számára bármikor bármi adhatja magát, amitől megint abba az irányba indul el. "Sajnos, amióta nem harminc tiszta dzsanki között vagyok [értsd a rehabon], megint hazudok. Észre sem veszem, és belecsúszok." (196) Vagyis éppen a normális élet hétköznapi átlagos mechnizmusai jelentik a legnagyobb veszélyt a nehezen megszerzett tiszta állapotra. 

Már csak ezért is balgaság lenne  sikertörténetként  (mert visszajött, és megírta, csúcs!) kezelni azt, amiről a könyv szól, noha egyértelmű a pozitív végkicsengése. Ugyanakkor  szerkesztési szempontból nem feltétlenül szerencsés  a hosszúra nyúlt hallelujaszerű utolsó fejezet, a hit, Isten mint kapaszkodó dicsőítése, mert a könyv közepén írottakhoz képest könnyen önmaga paródiájába is fordulhat egy arra affinitást mutató olvasó szemében, de ez még így talán épp határon belül van. Emellett pedig teljesen feleslegesnek tűnik ebben az utolsó  fejezetben az az esszé is, ami Amy Winehouse halála kapcsán született (Miért lesznek drogfüggők a sztárok?), hiszen egészen addig a "bárkivel megtörténhet" elv mentén volt szó a függőségről, a hétköznapi körülmények között élő emberről és annak törékenységéről. 

Összességében azonban fontos és hasznos, és nem utolsó sorban jól megírt könyvről van szó. Kubiszyn néha képes nagyon pontosan betalálni egy-egy félmondatával (például:  "próbálok szlalomozni a kisgyerekes anyukák-apukák és a belvárosi fiúk-lányok között, akik egymás egójába mászva korzóznak" , 32). 

Az olvasó, ha már egyszer hajlandóságot mutatott arra, hogy a témával egyáltalán foglalkozzon, nehezen tudja kivonni magát abból, hogy a viszonyulását a kábítószerekhez vagy éppenséggel saját, másfajta függőségeihez végiggondolja, méghozzá hasonlóan ahhoz a higgadtságra, tárgyilagosságra, józan belátásra törekvő módhoz, ami a Drognaplóra is jellemző.

Pethő Anita
prae.hu
2012.03.23 

PRAE.HU: Drognapló címmel megírtad a drogkarriered 15 éves történetét. A regény kapcsán eszembe jutott egy idézet Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című regényéből, ami szerintem igaz lehet a Te könyvedre is: "Ez már nem is irodalom, hanem vezeklés."

Lehet, hogy vezeklésnek tűnik, de a Drognapló inkább számvetés jellegű számomra. A vezeklés állandó bűntudatot feltételez, és nekem a drogokról való leállás és a megtérés egyik kulcsmomentuma a bűnbocsánat megélése volt. A könyv megírását éppen ezért nem tartom spirituális értelemben vett vezeklésnek, ez egy dokumentumregény. Dosztojevszkijt egyébként nagyon szeretem, de az az állandó szenvedés, amit ő normává tesz, számomra nem lenne élhető.

PRAE.HU: A könyv kapcsán a trauma és a terápia is eszembe jutott, mint hívószó. 

A könyvben szereplő élmények, szituációk, állapotok jelentős részét már végigvettem a terápián. A múltidézés és az értelmezés szempontjából a regényírás ennek a megismétlése volt. Persze az írás során voltak olyan részek, amik a terápián kimaradtak, de ezek sem voltak traumatikusak. Önismeret, folyamatos önvizsgálat és önreflexió szükséges ahhoz, hogy tiszta maradjak, és ennek része volt az írási folyamat is. A Drognaplót gyakorlatilag megrendelésre írtam, ami nagyon erős motiváló erő volt. 

PRAE.HU: Honnan, kinek a részéről jött a felkérés?

Az egész ott kezdődött, hogy 2010-ben a Litera.hu felkért egy netnaplóra. A netnapló megjelenése után pár hónappal megkeresett a Jószöveg Műhely Kiadó, hogy olvasták a netnaplót, és arra kértek, hogy írjak egy szinopszist, amivel ismeretterjesztő könyvkiadására pályázhatnak az NKA-nál. Eleinte hezitáltam, hogy elvállaljam-e egy ismeretterjesztő könyv megírását, mert újságíró vagyok, nem pedig addiktológus, vagy drogprevenciós szakember, a drogok hatásai pedig fönt vannak a wikipédián. 

Sokmindenkivel beszélgettem, végül Sindelyes Dóra, az akkori baratnőm hatására vállaltam el, aki kulturális újságíróként eléggé ismerte az ilyen típusú irodalmat, és azt mondta, hogy csapjak bele, valamilyen szöveg legalább mindenképpen születni fog. Tavaly márciusban kiderült, hogy nyert a pályázat. Aztán a kiadóval sokáig nem értettük meg egymást, hogy akkor most milyen szöveg is legyen, mert én nagyon elszálltban nyomtam az elején, de aztán összecsiszolódtunk, és vegül júniusban kezdtem el ténylegesen megírni a könyvet. 

PRAE.HU: A könyvben írod, hogy "felelős vagyok minden drogosért". Amikor ezt a mondatot olvastam, azt gondoltam, hogy ez volt a könyv megírásának egyik fő motivációja. 

Valóban, szerepet játszott az elvállalásban, hogy ez egy missziós értékű dolog. De csak menet közben éltem meg érzésszinten, hogy a Drognapló a sorstársaim számára is hasznos lehet, ha ilyen formában is hírt adunk magunkról. Arra gondoltam, hogy ha megkértek, hogy írjak egy könyvet a kábítószerek, és a leállás élményvilágáról, mert tehetségem van az íráshoz, akkor ennek célja kell, hogy legyen. 

PRAE.HU: A Drognapló egyik tételmondata, hogy "a narkós, az narkós marad". Ez pontosan mit jelent?

Ez számomra a betegségtudattal van összefüggésben, mert minden függőséggel kapcsolatos terápiában fontos, hogy az illető felismerje és kimondja, hogy ő beteg. Bizonyos elméletek szerint a drogfüggőségből meg lehet gyógyulni, más elméletek szerint, ha egyszer kémiai szerektől voltál függő, az életed végéig befolyásolni fog. Az utóbbi szemlélet az, amit én is a magaménak vallok, és az idézett mondat is erre vonatkozik. 

Két és fél éve tiszta vagyok, de úgy érzem, ha húsz éve leszek tiszta, akkor sem felejthetem el, hogy drogos voltam valamikor. Egyrészt tartanom kell az absztinenciát, másrészt viselkedés szintjén egy csomó dologra oda kell figyelnem, például azokra az elfojtásokra, amik lelkileg és mentálisan afelé vezethetnek, hogy a jövőben tudatmódosító szerekhez nyúljak. 

PRAE.HU: A Drognaplóban szerepel, hogy "meghalni próbáltam, de nem ment. Élni nem tudok. Menekülök. Elmenekülök. El innen akárhová." Ez az a pár mondat, ahol megfordul a történet, ahol elkezdődik a terápia. A Ráckeressztúri Drogterápiás Otthonban szoktál le a drogokról és az alkoholról. Milyen volt a rehab ebben az intézményben?

Ráckereszttúron egy hosszútávú terápia folyik, az ott eltöltött idő minimum egy év. Ez egy keresztény rehab, és az ott dolgozó munkatársak jelentős része megtért, egykori drogfüggő. Gyakorlatilag egy önellátó életforma-közösség, egy kommuna, ahol hihetetlenül intenzív lelki munka folyik önmagunkon. A keresztény szellemiség leginkább az egymással való bánásmódban mutatkozik meg, abban, ahogy meglátjuk a bűnös emberben a másikat, aki felé alázattal és szeretettel fordulunk. 

Ez a lelki háttere, a terápia pedig egy kanadai modellen, a Portage-on alapul, amit egy magyar származású kanadai pszichológus dolgozott ki a 70-es évek elején, amikor tömegesen tértek haza heroinfüggő katonák Vietnámból. Ez hierarchikus rendszerű önsegítő terápia, és főként a Rogers-i pozitív megerősítésekkel dolgozik.

PRAE.HU: Hogy tértél meg? A hit hogyan segített a gyógyulásban?

A kereszténységről korábban elég rossz véleménnyel voltam, nevetségesnek, képmutatónak, élet- és emberellenesnek gondoltam. Az Evangéliumot sem ismertem igazán. A megtérésem egy hosszabb folyamat volt, egyszerre érzelmi és intellektuális. Engem az a stabilitás tart tisztán, hogy Jézus Krisztus a megváltó, az élő Isten fia, aki azért jött a földre, és halt meg értünk, hogy megváltson bennünket a bűneinktől és örök életet adjon nekünk. 

A munka, az önmegvalósítás, a család, stb bármi emberi számomra kevés ahhoz, hogy bennük lássam a célt és az örömet, viszont a hit által gyakorlatilag képes vagyok mindenben ezt a két dolgot megtalálni. Egyébként ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hit védettséget ad, mert sok olyan embert ismerek, aki hasonló módon megtért, de utána visszaesett. A hit nem garancia semmire, mert továbbra is minden az én döntésem. Anyagozom-e vagy nem.

PRAE.HU: Megint a könyvből idézek, mert két idézet is ide vág, az egyik: "Tiszta lap vagyok. Mindent ki kellett dobnom, és újra kellett építenem a nulláról, vagy a mínuszról." A másik: "Diplomás ember vagyok. Filmkritikus voltam, elég jó nevű abban a szűk körben, amiben ismertek. Lehetett volna erre építeni a rehab után, de inkább újból kezdtem az egészet." A rehab után hogyan tudtad a mínuszról újból fölépíteni az életedet?

A rehabról fokozatosan jössz ki, nem pedig hirtelen csomagolsz össze, és lépsz le egy év után. A terápia után megírtam a szakdolgozatomat, közben elkezdtem cikkeket írni a Unit magazinnak és a Filmvilágnak, ahol korábban dolgoztam, de éreztem, hogy ez a filmes vonal nekem már valahogy nem fog menni. A szakdolgozat leadása után leállamvizsgáztam az ELTE filmelmélet szakán, és másnap mentem is állásinterjúra, az akkor még létező mindennapi.hu keresztény portálhoz, ahova fölvettek, és pár nap múlva már kezdhettem is, mint főállású újságíró. A rehab után szerettem volna úgy élni és írni, hogy szolgálok vele, a mindennapinál pedig nem kellett kihúzni Istent a mondatból. 

PRAE.HU: Az ujjáépülés történet része egy korábbi könyved, a Filmflesskönyv is.

Volt egy időszak az életemben, amikor teljesen szermentesen éltem, de ugyanúgy függő voltam, workaholic. Akkor születtek ezek az írások.
Amikor olvastam a terápián a régi filmes cikkeimet, sokkszerűen hatottak rám, mert olyanok voltak, mintha nem én, hanem egy idegen írta volna őket. Először azt gondoltam, hogy egy fájlba szerkesztem a cikkeket, és egyben föltolom mindet a netre. Közben a mentorom ajánlotta az Underground Kiadót, ahova bevittem a kéziratot, és kiadták a kötetet, persze ott mindent kiadnak. 

A Filmflesskönyvnek az volt a terápiás értéke, hogy egyben le tudtam tenni magam előtt az a két és fél évet. Hiába filmkritikák és filmről szóló esszék szerepelnek benne, személyes szinten látszik a szövegekből, hogy az egésznek csakis visszaesés lehetett a vége. Olyan, mintha egy posztumusz könyv lenne, és úgy is tekintek rá. 

PRAE.HU: Tervezed a Drognapló folytatását? Egyáltalán szeretnél-e a jövőben íróként tevékenykedni, és a drognarratívából kilépni?

A Drognapló úgy kerek, ahogy van: abban a fél évben, abban az állapotomban erre voltam képes, de érzem, hogy az élményanyagból csak a jéghegy csúcsait írtam meg. Konkrét folytatást nem tervezek, de ezt az élményvilágot érdemes lenne valamilyen tágabb narratívában megírni, ami már nem rólam szól. Egy csomó olyan dolgot láttam, hallottam, sorsokat, helyzeteket, szituációkat, és persze éltem meg, ami személyes szinten terhelő, de írói szempontból kincsesbánya.

Egyébként nem érzem magam írónak, nem is érezhetem, mert attól hogy írtam egy könyvet, még nem éltem meg ezt az identitást. Az írás szavakkal való szolgálat az olvasók felé, és eléggé inspirált is vagyok, hogy folytassam ezt, de emellett lusta. A kiadómmal tervben van a következő könyv, nekem meg rengeteg jegyzetem van, de ahhoz, hogy folytassam, külső motivációra, egész konkrétan határidőre van szükségem. Egy csomó embert megismertem a könyv kapcsán, ezekből a beszélgetésekből és találkozásokból folyamatosan formálódnak újabb és újabb lehetőségek. 

PRAE.HU: A Drognaplóban azt írod, hogy "ebben a sztoriban semmi különleges nincs".

Tényleg nincs. Egyedül az különleges benne, más leállt dzsankik történetéhez képest, hogy egy kiadó megíratta velem, és kiadta. Ez nyilván a régebbi értelmiségi kapcsolataimon múlt, mert azokkal a srácokkal, akikkel a VIII. kerületben pörögtem, senki nem fog könyvet íratni. A durvaságot objektíven szemlélve pedig mindig van durvább: más dzsankikkal ellentétben, én soha nem voltam börtönben, és bár bűnöztem, de nem vettem föl a bűnözői életformát, nem heroinoztam évtizedekig, nem szórtam ki az anyám hamvait a wc-be, hogy elpasszoljam az urnát, és a többi, és a többi. Azok a sztorik, amik a dzsanki ismerőseimmel történtek meg, az ő életük, az ő tapasztalataik is, mind könyvbe kívánkoznak szerintem, és lehet, hogy megírom helyettük. 

Hercsel Adél
prae.hu
2012.03.22.