Jánossy Lajos: Árnyékszázad a zónában
felolvasta 2012 Január 28.-án, MR3 Bartók Rádió 'Irodalmi újság'-ában
http://www.mr3-bartok.hu/content/view/15233/36/
„A kedvedért elmondom az egész sztorit, bár lehet, hogy egy-két részletre rosszul emlékszem. A lényeg, remélem, átmegy. Nem nagy történet, annyi ilyet ismerek. Hidd el, semmi különleges nincs benne. De hátha kicsit jobban megérted a világot. Nemcsak a mi világunkat, a Zónát, hanem a sajátodat is. Úgyhogy, ha gondolod, figyelj.” – kezdi könyvét Kubiszyn Viktor. Igen, ebben az esetben nem merülnek fel kérdések a mű és a szerző elválasztására nézve, nincsenek, nem relevánsak, mert Kubiszyn alanyi hangja teljes adekvációban áll az elbeszélés tárgyával, azzal a drogos élettel, amelynek hosszú éveken át részese volt.
A könyv címe sallangmentes, minden stilisztikai flikk-flakk nélkül mutat egy irányba. A témát nem kívánja becsomagolni vagy tálalni, nem akar úgymond nagy feneket keríteni, nem misztifikál, nem vetít és nagyít, nem olcsósít, tehát nem bulvárosít, nem kertel, nem magyarázkodik. In mediad res tör a lényegre. Ez a szemlélet végig sajátja marad a Drognaplónak, ebből adódik kellőképpen nem hangsúlyozható erénye. A lehető legkíméletlenebb őszinteséggel, az önigazolásoknak és –felmentéseknek esélyt nem adva helyszínel, rajzolja körbe a Népszínház utca-Teleki tér-Magdolna utca övezetében húzódó világot, amelyet a fenti sorokban egyszerűen és/tehát találóan Zónának nevez.
Ugyanakkor nem kétséges, nem is lehetne másképp, Kubiszyn könyvének van egyfajta története, vannak szereplői; nem szociológiai, pszichológiai terepmunkára vállalkozott, noha olykor szakszövegeket is vendégül lát, nem elemzésre, nem statisztikai feltárásra, hanem olyan vallomásra, amely mintegy az amerikai prózát idéző akcentusokkal, kopogós léptekkel halad, tárja fel emlékei nyomában taposva a multitoxikomán, szerfüggő életforma, a maga tényleges, rettentő valójában feltáruló bugyrait. Mert azokban, bugyrokban járunk, ám nem az Isteni színjáték metaforikájában és allegorézisében merülhetünk el - nem Vergilius kíséri itt Dantét -, hanem egy, már a kamaszkorában deviantúrára hajlamos, majd az örvénynek ellenállni nem tudó alak passiójában. Kubiszyn nem keres mentségeket, amellett érvel, a minden élettörténet alapját képező, a legkülönfélébb traumákkal terhelt gyerekkorból következően bárkiből válhat addiktív személy, miképpen az ő anamnéziséből is levezethető az eleinte soha nem tapasztalt örömökkel kielégített, majd rohamos fokozatokban elhatalmasodó, kezelhetetlen, a napi jussát zsaroló hajlam.
Igen, azt állította a recenzens, a Drognapló sűrű anyag, erős textúrájú szövet és szöveg, amelyben a korai alkohol, nem sokkal később marihuána, aztán a válogatás nélküli szerek használata során felbukkannak a felbujtók, a tettes- illetve sorstársak, ennek a szubkultúrának a fő- és mellékszereplői; a díelerek, a dzsankik, a szmókerek, a heroinisták, a szipusok, az alkeszek, a Zóna lakói és működtetői, az ég és a föld sötét oldalának honosai, akikről kopár, de az együttérzéstől, átéltségtől nem mentes tárgyilagossággal hoz hírt Kubiszyn.
Feketére fest feketével, szürkére szürkével, de úgy, hogy mégis megragadhatók a körvonalak, a szigorú-szikár kontúrok, noha a világ, amelyről tudósít, egy. Mindenki egy az anyagban, a közös többszörös ez, az anyag, amely teljes életet követel; ha van, akkor a hatásával, ha nincs, akkor a hiányával. Amennyiben azt állítottuk, a Drognapló, azon túl, hogy érzékelhetően érett íráskészségű alkotójáról tanúskodik, nincs híján prózai értékeknek, feltétlenül hozzáteendő: a figurák voltaképp egybeolvadnak, mert az anyag egyneműsít, a mámor és a szenvedés személytelenít. A kínkeservben és a révületben mindenki mindenkihez tartozik, ördögi testvériségben egyesül.
Kubiszyn nem szenvtelenül, de kellő távolsággal mutatja be az utat, amely a drogok örömösvényétől a napi szinten tartáshoz szükséges cucc megszerzéséhez vezet, a beépülés és a leépülés egyidejűségét, azt a végső állapotot, amikor az életben maradás egyetlen eszköze és tárgya a drog maga. Elképesztőnél elképesztőbb, megrázóbbnál megrázóbb szituációkat emel a képbe Kubiszyn, és teszi ezt, ismétli a recenzens, anélkül, hogy az irodalmiság, az ábrázolás bárminemű látványos eszközéhez nyúlna. A pocsolyából fecskendőbe felszívott víz, a napi több liternyi kannásbor, a csikkekből összesöpört staubok, a fejre húzott higítós zacskók, az intravénásan szúrt mosópor plasztikus arzenálja olyan láttató szuggesztivitással elevenedik meg a kötet lapjain, hogy az olvasó nem győzi kapkodni a levegőt.
„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban”, így kezdődik Ginsberg kultikussá lett nagyverse, az Üvöltés. Kubiszyn Drognaplója ezen már túl van, túl a mítoszon, túl az underground ellenkultúrájának pátoszán, túl a menekülés részvétcsapásain. Túl, túl, túl. Miközben nem túloz. Veled is megtörténhet, sugallja. Lecsupaszítva, prózai-dokumentarista következetességgel végzi el, amit magára mért, hogy aztán saját szabadulásának történetét is megírja. Mert van szabadulás, képviseli életével Kubiszyn; azonban a megtérésével, a személyes Krisztusával való találkozásban elnyert kegyelemmel sem kérkedik, azt mondja csupán: az én utam egy lehetséges út, a tiedet ellenben magadnak kell felderítened.
A Drognapló igazi pokoljárás, a recenzens magyar nyelven nem olvasott ehhez foghatót. Jobban megértette a világot, a sajátját is, a szerzőnek messzemenőkig igazat adhat. Ajánlható az áldozatos és odaadó tanáremberek figyelmébe; többet ér, mint bármilyen osztályfőnöki óra, bármilyen felvilágosító foglalkozás.
