"Drogosnak lenni nem érdem. Leszokni a drogokról sem különösebben az"- kezdi ajánlóját Kiss Tibi a könyv hátoldalán. Egy higgadtságra, józan belátásra, tárgyilagosságra törekvő szöveget jellemez így, amely olvasóját is hasonló, szélsőséges reakcióktól mentes befogadásra készteti.
Nem a megszokott, hangsúlyozottan a szöveg felől érkező impulzusok formálják a véleményem Kubiszyn Viktor Drognaplócímű könyvével kapcsolatban, igaz, maga a könyv sem egy szokványos kötet. (Egyáltalán hova is lehetne besorolni: napló, memoár, esszékötet, dokumentumregény?) Sokkal inkább az határozza meg a szokatlan értelmezési utat, ahogy mások kérdéseket tesznek fel nekem a könyvvel kapcsolatban, amire persze aztán keresem magamban a legmegfelelőbb választ.
Például, hogy nem, nekem sem volt kapcsolatom soha kábítószerekkel, sőt, kis túlzással élve én vagyok az az olvasótípus, aki miatt érdemes volt a kötet végén egy kis szószedetben a különféle szerekről néhány szót írni, valamint egy rövidke, a témába vágó szlengszótárt összeállítani. Nem, nem tudom, miben másfajta könyv ez, mint általában "a drogos könyvek", visszaemlékezések, mert ha jól rémlik, eddig nemigen olvastam más könyveket a témában. És végül, igen, szépirodalomként (is) olvasom a szöveget, ha nem láttam volna meg benne az effajta értelmezés lehetőségét, valószínűleg nem is vettem volna kézbe a könyvet.
Felmerülhet a kérdés, kinek is szól ez a könyv egyáltalán? Valószínűleg kevésbé azoknak, akik megjárták azt az utat, mint Kubiszyn Viktor (bár esetleg hasznos lehet nekik is, hogy valaki tud szavakat adni az élménynek), sokkal inkább nekünk, úgymond normális életűeknek, legyen valaki akár egy (csak) távolról rajongója a drogkultusznak, vagy a probléma (majdnem) teljes elutasítója, persze a köztes viszonyulási lehetőségeket sem feledve.
Kubiszyn Viktor könyve ugyanis görbe tükröt tart nekünk, kikezdi egyrészt a sztereotípiákat (pozitív vagy negatív megközelítésűeket egyaránt), másrészt pedig marginalizált szemszögéből éppen a normális élet normalitásának anomáliáira mutat rá, és arra késztet, hogy erről mi is sürgősen újragondoljunk néhány dolgot.
Alapvetően egyszerű a könyv felépítése. Haladunk a gyerekkortól a jelenig, miközben nem csak egy összefüggő visszaemlékezéssel (ráadásul nemcsak a jelenből, hanem gyakran korábbi állapotokból történő visszatekintéssel), de másféle szövegtípusokkal is találkozhatunk. Részletekkel a szakirodalomból, a drogterápiás otthon brosúráiból, esetleg Kubiszyn korábban megjelent Filmflesskönyv kötetéből. Vagy éppenséggel elolvashatjuk a rehabon írt "fázisváltási kérelmeit" is. Változnak tehát a nézőpontok, külső aspektusok ugyanúgy helyet kapnak, mint belsők, a szövegtípusok között ennek ellenére mégsem érződik disszonancia, ezek a részletek lágyan egymásba folynak, gyakran csak utólag konstatáljuk, hogy időközben változott a nézőpont.
Ugyanakkor ezek a nézőpontváltások, és azok módjai segítik leginkább az objektivitás illúziójának kialakulását az olvasóban (azért csak az illúziójának, mert hiszen teljes objektivitás nem lehetséges), sem az önfelmentés (nem én tehetek róla), sem az öntömjénezés (király csávó vagyok, mert drogoztam) csapdájába nem esik, kvázi tényként kezeli, hogy van ilyen, vannak emberek, akikkel ez megesik, akik függőkké válnak, és aztán ilyen és ilyen megoldásai lehetnek a történetnek.
Ebben a tárgyilagosságban ott bukkan fel némi disszonancia, ahogy össze-összekoccan a kétfajta élet, a függő és a tiszta, ahogy Kubiszyn azt is elmondja, hogyan áll össze a világ, amikor valaki szerek hatása alatt él, mi a fontos, mi nem, bizonyos jelenségekről akkor hogyan gondolkozik, és elmondja azt is, hogy tisztán persze megint máshogyan áll össze a kép.
Az igazi feszültség azonban nem a saját életúton belül, hanem a saját és mások, a normálisok élete között jön létre. Kubiszyn úgy feszíti egymásnak a kettőt, hogy közben tulajdonképpen a hasonlóságokat mutatja fel.
"Egy kupac remegés vagyok" (108), írja többek között, amikor a függőség, a hiány állapotát idézi fel a Zónában (Budapest, nyolcker, Népszínház utca környéke) eltöltött időről szóló viszonylag rövid, de nagyon erőteljes fejezetben. Amilyen távoli is valójában az az állapot a normális, hétköznapi élettől, ugyanolyan közel is kerül hozzá egy pillanat alatt. Hisz mit tesz egy totálisan a szerek fogságába jutott, szétcsúszott ember? Hazudik, lop, csal, átvág, elárul, kihasznál másokat, csak azért, hogy pénzhez, és ezáltal anyaghoz jusson. És mit csinálnak az emberek, mit csinálunk mi a Zónán túli világban? Hazudunk, lopunk, csalunk, átvágunk, elárulunk, kihasználunk másokat, hogy nekünk jó legyen. Ám mindezt képmutató, álságos módon, maszkjaink mögé bújva (Hamvas Béla Karneválja nem egyszer megidéződik a könyvben), szerepeinkbe, pózainkba ragadva.
Kubiszyn azt írja, nem az a kérdés, hogy miért lesz valaki narkós, hanem, hogy miért nem lesz az mindenki, s felveti azt az értelmezési lehetőséget is, hogy a drogfüggők a társadalom, a normális élet hamisságának tünetei tulajdonképpen. Ebből a szempontból pedig az egy kupac remegés akár az elvárásoktól megszabadult, szerepeiből teljesen kivetkőzött embert is jelentheti, ami viszont mégsem ember már, csak egy kupac remegés. Valóban, abból a szempontból ideális állapot, hogy nincsenek végre elvárások, nincsen megjátszás, álságosság, nincsenek konfliktusok, nincsen disszonancia a belső énkép és a külvilág között, nincsen semmi. "Végre. A kettős életemből egy lett. Végre otthon érzem magam. Pár hónap után már teljesen mindegy, ki voltam." (107) – szólt az érv egykor a Zóna mellett.
De a totális semmi mégsem lehet életmód. Az ember mégiscsak szerepei fogságában, a különféle elvárások hálójában létezik. És persze ebbe bele van kódolva a tragédia lehetősége is, hogy aki egyszer már a másik utat választotta, számára bármikor bármi adhatja magát, amitől megint abba az irányba indul el. "Sajnos, amióta nem harminc tiszta dzsanki között vagyok [értsd a rehabon], megint hazudok. Észre sem veszem, és belecsúszok." (196) Vagyis éppen a normális élet hétköznapi átlagos mechnizmusai jelentik a legnagyobb veszélyt a nehezen megszerzett tiszta állapotra.
Már csak ezért is balgaság lenne sikertörténetként (mert visszajött, és megírta, csúcs!) kezelni azt, amiről a könyv szól, noha egyértelmű a pozitív végkicsengése. Ugyanakkor szerkesztési szempontból nem feltétlenül szerencsés a hosszúra nyúlt hallelujaszerű utolsó fejezet, a hit, Isten mint kapaszkodó dicsőítése, mert a könyv közepén írottakhoz képest könnyen önmaga paródiájába is fordulhat egy arra affinitást mutató olvasó szemében, de ez még így talán épp határon belül van. Emellett pedig teljesen feleslegesnek tűnik ebben az utolsó fejezetben az az esszé is, ami Amy Winehouse halála kapcsán született (Miért lesznek drogfüggők a sztárok?), hiszen egészen addig a "bárkivel megtörténhet" elv mentén volt szó a függőségről, a hétköznapi körülmények között élő emberről és annak törékenységéről.
Összességében azonban fontos és hasznos, és nem utolsó sorban jól megírt könyvről van szó. Kubiszyn néha képes nagyon pontosan betalálni egy-egy félmondatával (például: "próbálok szlalomozni a kisgyerekes anyukák-apukák és a belvárosi fiúk-lányok között, akik egymás egójába mászva korzóznak" , 32).
Az olvasó, ha már egyszer hajlandóságot mutatott arra, hogy a témával egyáltalán foglalkozzon, nehezen tudja kivonni magát abból, hogy a viszonyulását a kábítószerekhez vagy éppenséggel saját, másfajta függőségeihez végiggondolja, méghozzá hasonlóan ahhoz a higgadtságra, tárgyilagosságra, józan belátásra törekvő módhoz, ami a Drognaplóra is jellemző.
Pethő Anita
prae.hu
2012.03.23
