...Egy dzsanki mindig dzsanki marad, akármit is csinál magával, akármennyire is változik meg...
...Mégis mit vársz tőle, anyagos volt...
...A legrosszabb az egészben, hogy el kell viselni a süket dumájukat. Tisztára, mint amikor anyagoztam...
És így tovább, előítéletek, stigmák és helyzetek, ha drogos vagy, drogos voltál, és ezt az egészet felvállalod, akkor önként rakod be magad a társadalom előítéletekből épülő-szépülő sémáiba. Ítélkezni pedig mindig könnyebb volt és lesz, mint elfogadni a másikat, netán megérteni. Egy drogfüggő, ha felhagy a szerhasználattal, akár tetszik neki, akár nem, kénytelen megváltozni – az élete múlik rajta. A leállás nem azt jelenti, hogy mától (holnaptól, holnaputántól) nem fogyasztok semmit. Visszatekintve, ez a legkönnyebb. A nehezebb a személyiség megváltoztatása, a hiányzó készségek megtanulása, az évtizedes narkós rutin miatt eltorzult viselkedésminták felülírása. Muszáj megtanulni, ha kell, ha nem, azokat a készségeket, amik a függőség, a függő életmód és az állandó beálltság/elvonás kombó huszonnégy órás mókuskereke miatt kimaradtak: ...megbízhatóság... következetesség... morális érzék...empátia... és a többi és a többi.
Ez nem könnyű. Oda kell figyelni, folyamatosan. Tizenöt évet működtem függőként, egy évet töltöttem el terápiás közösségben (rehabon), nagyjából két és fél éve vagyok tiszta. Ha megnézzük az arányokat, a tizenöt év magasan vezet. Nem mindent lehet felülírni azonnal.
Megmaradt a kontrollvesztés (bár már nem a szerfogyasztásban), a szenvedélyesség, az érzelmi ingadozás, az állandó keretfeszegetés. Ha arroganciával, agresszióval találkozom, újra előjön belőlem a geci narkós. Nem a késelős utcai vonal, hanem a bosszúálló besimulós. Oda kell figyelnem magamra, és gyakorolnom a megbocsájtást, ami új hitem egyik alaptétele.
Aztán. Bizonyos normákat nem tudtam komolyan venni se anyagosként, se felépülő függőként. A társadalmi működés továbbra is úgy képmutató számomra, ahogy van, de legalább már nem anyagozom rá.
...Új élet, új szerepek, új közösség, a múlt hosszúra nyúlt, de vége... Vége? Vége lehet ennek valaha?
A gyógyulás, a felépülés egy véget nem érő folyamat, amiben a társadalom hol segít, hol nem. A stigmákkal, a közösségi szintre emelt előítélet-gyártással a legkevésbé sem segít. Az exfüggők segítenek egymásnak, a spirituális biztonság segít. (Nekem speciel a kereszténység, de sok más kereszténytől eltérően én nem akarom ráerőltetni senkire a hitemet, örülök, hogy végre megtaláltam az Istenem. Illetve Ő megtalált engem.)
De a Sárkány továbbra is bennem van, és néha megmozdul.
A sóvárgás.
Nemcsak az anyagra, nemcsak az állapotra, hanem az életformára. A narkós megoldásokra. Százszor egyszerűbb két mondattal megvezetni valakit, hogy lenyugodjon, mint félóráig beszélgetni vele, őszintén. Egyszerűbb leuralni, mint meggyőzni.
Anyagra ritkán sóvárgok, de előfordul, főleg, ha táplálom egy kicsit a Sárkányt. Ingerekkel, helyzetekkel, ha olyan zenét hallgatok, olyan filmet nézek, olyan emberrel találkozom, olyan szagot érzek, ami beindít, bemozgat. Elindul a sóvárgás. Néha a legabszurdabb dologtól. Egy kanál. A gyertyafény. Egy ember, aki valamelyik Emberre emlékeztet az utcán.
Gondolhatom azt, hogy a Sárkány elpusztult. De nem. Szipós Pityu szerint, aki húsz évet barnázott, és huszonegy éve tiszta, a Sárkány csak alszik. A kattogás törvényszerű. Nem tudom, mikor fog elmúlni, sőt akarom-e, hogy elmúljon.
Tud-e valamit adni a tiszta élet? Valamit, amiért megéri nem anyagozni?
Azon túl, hogy kapsz az arcodba jó néhány előítéletet a múltad miatt. Van, aki el akar intézni. És sokan szeretnek – egészen addig, amíg tiszta vagy. Egy dzsanki mindig dzsanki marad? Nem könnyű válaszolni a kérdésre.
Igen. És Nem.
Ha leállt anyagossal találkozol, gondolj erre: egy drogos a tetteiben őszinte. Akármit mond, akárhogy ígérget, felezd, negyedeld, és várd meg, mit csinál. Sok csalódástól megkímélheted magad. Persze, hozzátenném, ez nem csak a volt anyagosokra érvényes.
Kubiszyn Viktor
ckmagazin.info